Mégis miért nézzen meg az ember egy olyan filmet, aminek a főszereplői borítékolhatóan nem érik meg a felnőttkort? Először is: John Green bestseller regénye elképesztően bátor, mert eddig nem ismert szellemességgel és bölcsességgel tálalja a brutálisan nehéz témát: hogyan lehet úgy élni, hogy az ember már tizenévesen tudja, a napjai meg vannak számolva. Másodszor: mert két zseniális fiatal színész játssza a főszerepeket, természetesek, elbűvölőek, beszélgetéseik érdekesek, ahogy froclizzák egymást a betegséggel, imádnivaló. Ilyen szép barátságot és első szerelmet rég láttunk. Respekt. Harmadszor pedig Willem Dafoe alakítása önmagában is megér egy misét, aki egy kulcsfontosságú mellékszereplőt alakít nagyon jól.
A könyv és a film főhőse a tizenhat éves Hazel Grace, aki korát meghazudtoló érettséggel és iróniával viseli, hogy tüdőrákos, és állandó társa egy oxigénpalack, amit maga után húz. A lány csak a szülei kedvéért kezd el járni egy önsegítő csoportba, mert nem hisz az önsajnálatban és a szenvedésről való szenvelgésben. Nem keserű, nem szélsőséges a viselkedése, egyszerűen csak visszahúzódik ép elméje elefántcsonttornyába, és olvas, szemlélődik, zenét hallgat, létezik. A csoportba egy nap új fiú jön, Augustus, akinek műlába van és igencsak laza stílusa. Megkérdezi a lánytól, mi a története. Nem betegsége története, hanem a sajátja. A beszélgetésből kapcsolat épül, ami egyre erősödik. A bimbózó szerelem szárnyakat ad, de az oxigénpalack nem enged messzire repülni. Ám ez a történet sokkal szebb és tragikusabb a Love Story-nál.
Nincs igazán helye a szokásos tiniparáknak sem, nincs rosszindulat, szívatás, féltékenység, hanem törődés, elfogadás van. Ebben a tekintetben nem látjuk a sötét oldalt. Igen, akadnak giccsbe hajló pillanatok, rózsaszín felhőn úszás szívbemarkoló popzene kísérettel, ám a kíméletlen viccek mindig visszaperdítenek a valóságba. Ezek a fiatalok nem hazudnak maguknak, tudják, mi vár rájuk, és mégis, abban a rövidre szabott időben is képesek méltósággal és szépen élni.
A Hazel Grace-t alakító Shailene Woodley-ra már George Clooney lányaként is felfigyeltünk az Utódokban. Üde lénye és természetes játéka miatt a nemrégiben bemutatott A beavatottban már főszerepet kapott. Ebben a szerepében messze a legjobb. Ugyanitt láthattuk Ansel Elgortot, aki pontosan olyan fiú, amilyet az ember elképzel a tinédzser lányának. Már ha létezne ilyen. Sármos, kedves, kitartó, és viszonylag hamar közli a lánnyal, hogy bele van zúgva, és el is hisszük. Kettősük pedig hatványozottan működik, mert egymásra figyelnek. Willem Dafoe a holland Peter van Houten, Hazel Grace kedvenc írója szerepében látható, akit együtt mennek el meglátogatni Amszterdamba. Hát nem pont olyan fazon, amilyenre egy tinédzser számít.
Josh Boone rendezőt a tavaly télen bemutatott, kissé sematikus című Bízz a szerelemben által ismerhetjük. A méltatlanul mellőzött, valójában remek romantikus drámában Greg Kinneart és Jennifer Connellyt rendezte a New Hampshire-i tengerparton. Ezen a jóval nehezebb terepen is jól teljesít, bár időnként túl nagy váltásokkal ugrik, még így is a filmtörténet jelenlegi legszimpatikusabb tinédzser szerelmespárját sikerült megmutatnia. A film fő célja, hogy megríkasson, tökéletesen teljesül. És jó ez így.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
